Az idő előrehaladtával bekövetkező biológiai érés hatására nőies és férfias “formák” alakulnak ki, nő és férfi azonban nem. Még csak az sem valósul meg pusztán az idő múlása hatására, hogy a gyerekből felnőtt, ivarérett egyed lesz. Ismerős a kifejezés: “a felnőtté válás folyamata”. Igen, a gyereknek felnőtté VÁLNIA kell. Van bizony 30-40-50 éves ember is, aka kamaszkor szintjén rekedt meg érzelmileg, sokszor értelmileg, kulturálisan is. Kóvályog az életben, azt sem tudja, hogy mit akar. Csak eszement poénjai vannak, képtelen bármit komolyan venni. Nem vált felnőtté. Pedig a gyerek legfontosabb dolga az, hogy felnőtté váljon. Nem is akármilyen felnőtté, hanem értelmes, érzelmileg kiegyensúlyozott, aktív, kreatív – nem utolsó sorban önállóan átgondolt, szabad döntésen alapuló szilárd hittel rendelkező -, harmonikus egyéniséggé.

Ezen tulajdonságok önneveléssel való kialakítására kell törekedni mindenkinek, függetlenül attól, hogy fiúról vagy lányról van-e szó. Az ember “értéke” nem attól függ, hogy nő-e vagy férfi, hanem attól, hogy mennyire teljes emberségében, és hogyan él.
Te is erre törekedj, válj “VALAKIVÉ”! Ne olyan ember legyél, akiből tizenkettő az egy tucat, mehetünk tovább.

Most egy kis kitérőt kell tennem, de annyira fontosnak tartom az alábbiakat, hogy nincs szívem kihagyni őket, bár nem tartoznak közvetlenül fő témánkhoz.
Értékes felnőtté kell a gyereknek válnia, és ez az ő dolga! Bár tudom, sokakban ellenérzést szülhet, mégis úgy gondolom, hogy a gyereknek nem a tanulás a dolga. Természetesen a harmonikus, érett egyéniség kialakulásához szükség van a tanulásra, de a gyerek elsődleges dolga az, hogy felnőtté váljon. És ehhez a tanuláson kívül másra is szüksége van. Bizonyos életkorban égetően szüksége van “barátokra”, akikkel együtt “kell” lenni! Később arra is szükség lehet, hogy a “gyerek” elkezdje tanulni a másik nemhez kötődő normális kapcsolatok kialakítását. Ez pedig mind időt vesz igénybe…
Másrészt határozottan belém gyökereződött az a vélemény, hogy a tanulás a gyerek dolga! Nem pedig a szülőé. A szülő feladata, hogy a hitet, a megfelelő értékrendet átadja gyerekének, és elsősorban az a dolga, hogy szeresse a gyerekét. Méghozzá jól szeresse! Sohasem értettem igazán azokat a szülőket, akik kétségbe estek, ha gyerekük tanulmányai során gyengébb eredményt ért el. Hiszen nem ők kapják azt a rosszabb jegyet, nem ők nem jutnak be a magasabb iskolába, hanem a gyerek. Jó, igaz, van esze a kölyöknek, sokkal jobb eredményeket is elérhetne. Csakhogy a tanuláshoz az ész csak az egyik kellék. Szükség van hozzá egy alsóbb testrészre is, amelyen ülni szokás. Ha valaki képtelen megülni a fenekén, annak hiába van akármennyi esze, a kitűnő átlag elmarad. Ha a gyerek nem akar tanulni, nagyon kétséges, hogy az állandó noszogatással, tiltásokkal, kényszerítésekkel rá lehet-e venni a rendszeres munkára. Ellenvetésként meg szokták fogalmazni, hogy “ha nem kényszerítettem volna, semmi sem lett volna abból a gyerekből”. Biztos? Mint tudjuk, mindenkinek csak egy élete van, nem lehet kísérletet folytatni, hogy mi lett volna, ha… Lehet, hogy az a gyerek valóban nem jutott volna be rögtön a megfelelő iskolába, de könnyen lehet, hogy egy-két éves kitérő után mégiscsak rájött volna, hogy az a normális, ha tanul. Lehet, hogy több nehézség árán, de önszántából és főleg sokkal több örömmel érte volna el esetleg ugyanazt.

Ha megkérdeznénk egy szülőt, hogy mit szeretne jobban a következő két lehetőség közül:
1. A gyereke szerez 2-3 diplomát, jól keres, de kissé ideges fajta. Második feleségével éppen megvan, de gyerekre még nem gondolnak, viszont nyaranta “Görögben” szoktak üdülni.
2. A gyereke szereti a szakmáját, amiből így-úgy meg is él, de azért a nyugdíjfizetés idején néha-néha megkérdezi, hogy anyukáék hogy vannak. Amúgy derűs, kiegyensúlyozott ember, nagyon szereti a feleségét meg a 4 gyerekét.
Gondolom, az így elképzelt két lehetőség közül kevesen választanák az elsőt. Tudom, tudom, számtalan variációt el lehet még képzelni, de ha egy gyerek (fiatal) állandóan szülői nyomás hatására és alatt végzi tanulmányait, hajszolja az eredményeket, ritkán lesz valóban kiegyensúlyozott, egészséges egyéniség.

Sok szülő már egészen kicsi korban hozzászoktatja a gyerekét, hogy a tanulás a szülő dolga, őt érdekli igazán. “Megcsináltad a leckéd? Mi van föladva?” És így tovább. Már a 6 éves gyerek megtanulja, hogy ez az egész iskola-dolog az anyukának fontos. Mit törődjön vele ő, majd szól az anyu…

Megtörtént egyszer, hogy egy 7-8 éves forma fiúcska azzal állított be otthon, hogy kapott egy ötöst. Elég hamar kiderült persze, hogy nem volt igaz. Az amúgy nem hazudozós kölköt megkérdezték, hogy miért mondta. “Azért, mert úgy örülsz, Anyu!” Behazudott egy ötöst, hogy anyuka örüljön…

A párkapcsolathoz egészséges, érett felnőttekre, férfiakra és nőkre van szükség. Ehhez nagyon sok mindent meg kell tanulni, és fontos, hogy a gyerek maga érezze, mennyire lényeges dolog, hogy megfelelően tanuljon meg mindent.
Vannak időszakok, amikor a gyerek fejlődéséhez éppen arra van szükség, hogy “órákig” heverésszen az ágyán, miközben “bömböl” a CD-lejátszó. Máskor meg “muszáj” fél napokat csavarogni a barátaival, meg éjszakákat átbeszélgetni a barátnőjével a lánynak, ahhoz, hogy az életben előforduló esetek közül legalább a legfontosabbakat – azokat is inkább csak érintőlegesen – meg tudják tárgyalni. És bizony eljön az az idő, amikor önmaga jobb megértéséhez, kiteljesedéséhez szükséges egy társ, akivel bizony együtt kell lenni, nem is csak néha-néha, egy-két percet…
Ennyit ezekről, térjünk vissza a fő témánkhoz!

A három hozzávaló (féri, nő, kapcsolat) az idő múlásával nem áll automatikusan rendelkezésre, kinek-kinek kettőért meg kell dolgoznia.

Hogy legyen nő, ill. álljon rendelkezésre férfi és hogy létrejöjjön a kapcsolat.

A biológiai érés – ami természetesen nagyon lényeges egy ember életében – csak azt eredményezi, hogy a nemileg éretlen gyerekből ivarérett egyed lesz. A német nyelvben úgy is mondják, hogy “das Kind”, vagyis a gyerek “semleges nemű” (persze azt is mondják a 16-17 év körüli lányokra, hogy “das Mädchen” – de tudod, mikor “das” ő már!).
A nemi érés hatására – ha azt a személyiség fejlődése nem követi – a fiúgyerekből nem férfi, hanem “kan” válik. Vagy bika. Vannak ún. “falu bikája” típusú fiúk, akik azzal büszkélkednek, hogy már hány nővel voltak. Csak azt nem értem, hogy mire büszkék. Hiszen akármelyik fedező mén lepipálja őket ilyen szempontból. Az kell hozzá, ami egy csődörnek is van, semmi több. De hogy ettől férfi lenne, ugyan már…
Sajnos, a lányokból sem lesz automatikusan NŐ az első menstruáció alkalmával. Akkor mi? Hát, kiből mi: szuka, tehén… (Bocsánat!) Vannak nagyon “tüzes szukák”, de attól még a NŐ lényeges jellemzői hiányozhatnak belőlük. Természetesen óriási dolog egy lány életében, amikor biológiailag éretté válik, csak ez önmagában még kevés.

Ezért volt nálunk az a “szabály”, hogy lányainknak (kettő is jutott) be kellett jelentenie, a “nagy eseményt”. Szólnia kellett apunak vagy anyunak, akivel hamarabb találkozott. Nem emlékszem, hogyan hirdettük ki, fogadtattuk el ezt a “szabályt”, de benne volt a családi közhangulatban. Miért kellett szólni? Mert a nagy nap estéjére hirtelen összeütöttünk egy ünnepi lakomát. A lány kedvenc kajáját főztük, kerítettünk egy üveg pezsgőt, és koccintottunk az eseményre. Az ünnepelt kapott egy szép, csiszolt üvegpoharat emlékeztetőnek.
Miért találtam ki ezt a kis ünnepséget? Azért, hogy amikor lányunk életében először észleli magán a szexualitással kapcsolatos testi jelet, nehogy olyan érzése alakulhasson ki, hogy itt valami titkolni való dologról van szó. Nem, a szexualitás mindennapi életünk természetes része, és nagyon fontos, hogy azt helyesen kezeljük, éljük meg. Erről lehet, sőt kell is beszélni, egyáltalán nem “ciki”. Igaz, lányaink akkorra már tudták, hogy mi is az a menstruáció, mégis jónak gondoltam, ha élményszerűen is átélik, hogy itt egy természetes és egyben örömteli esemény történt. Nem érezheti az a lány rejtegetni valónak az eseményt, ha az egész család ünnepel és koccint az egészségére. Nekem úgy tűnt, lányaink élvezték is a helyzetet, még ha meg is voltak szeppenve egy kicsit. A csiszolt üvegpohár pedig jelkép, “törékeny kincsecske” lett, ahogy később neveztük. Hiszen egy lánynak bizony vigyáznia kell magára. Abból, hogy biológiailag éretté vált, kiderült, hogy minden bizonnyal alkalmassá vált az anyaságra, legalábbis biológiailag nincsen elháríthatatlan probléma. Nem azt jelenti persze ez, hogy már hamarosan anyává is lehet válnia. Vigyáznia kell “kincsecskéjére”, és lányaink vigyáztak is. Amikor egy-egy hosszabb túráról, táborból megjöttek, “poénból” megkérdeztük: a “kincsecskéd” megvan még? Még jó! – volt a válasz. Aztán amikor hajnali fél négykor hazaértünk az autóval Horváthék esküvői bulijáról (nagyobbik lányunkból lett Horváthné), elővettünk egy üveg pezsgőt, hogy én is koccinthassak az egészségükre, a lányok meg hozták a poharukat. Eri fogja a poharat, elgondolkodva forgatja az ujjai között, végül megszólal: “Akkor ezt holnap már összetörhetem, ugye?!”