Útlevél a diliházba

Reménytelen esélyét a létnek
Ép ésszel elviselni nem lehet.
Kell, hogy valaki nyújtson feléd
Önzetlenül segítő kezet.

Néha elég egy szentjános bogár
Ki remény fényével ablakodba száll.
Ha már ennyi sem jut, marad a téboly.

Téboly, tébolyultak
És én miért nem közétek tartozom,
Talán jobb lenne,
Ha nincs már irgalom.

Adjunk egymásnak esélyt
Duhaj jókedvem
Mostanság elhagyott,
A Nap sugarából
Csak egy fotont kérek
Mit aggódtok,
Hisz’ nektek is hagyok!

Gazok közt a jóság – öngyilkosság,
Vidámak közt sírni – ünneprontás.
Sírók közt a kacaj – az gyilkosság!

Meggondolni, hogy mit miért
És most hogyan,
Ez itt most értelmetlen,
Ennek értelme van,
Egyszerűbb nem tudni,
Hogy cellánk gömbölyű,
S számolni, hogy hány sarka van.

Ha kacagnak,
Kik ezt gondolkodás helyett teszik,
S agysejtjeim malma
Nekem ez ellen védekezik,
Hidd el, megbénítanám,
S velük együtt, gyilkos hahotával
Tébolyultan kacagnám
A semmit.

Gazdag koldus

Nem adhatok próféciát,
Úri bölcsességet.
Nem adhatok vagyonokat,
Sem jó egészséget.

Örök életet sem adok,
Szerezd meg magadnak.
Lesz-e mi marad utánad,
Ha szétszórják hamvad?

Nem adhatok becsületet,
Ha már eljátszottad,
Ha a nyugodt álom helyett
A pénzt választottad.

Nem adhatok tippet arra,
Hogy hogyan teheted,
Földhöz ragadt vagyonodat
Mennybe hogy viheted.

Nem adhatok tőzsde tippet,
Egy koldus ne adjon,
Kinek más az értékrendje
Magának maradjon.

Azt, mi nekem megadatott,
Szerényen felélem.
Emelt fővel mehetek el,
Már csak azt remélem.

Tollam majd a sutba vágom
S abba fogom hagyni,
Ha már senkinek sem tudok
Semmi újat adni.

Mégsem várok sajnálatot
Miért mindezt tettem,
Az önbecsülésem szerint
Gazdag koldus lettem.

*Szeretem szemedet*

Szeretem szemedet,
Szerelmes szellemed.
Keresem kedvedet,
Kedvelem kellemed.

Hangodat hallgatom,
Hevemet hallatom.
Látom a létedet,
Lesem a léptedet.

Türelmem temérdek,
Tervem van tevéled.
Vágyamat váratod,
Várom a válaszod.

*Életem egy darabja*

A napokban valamilyen régi iratot (talán születési anyakönyvi kivonatot)
kerestem irataim sárguló tárházában.

Bár az ilyen jellegű tevékenység nem tartozik kedvenc időtöltéseim közé, de
ha egyszer rá szánom magam, akkor a feladatot kibővítem a feleslegesnek,
elévültnek tartott iratok selejtezésével.

Már jó ideje nyitogattam sárguló dossziéimat, mikor az egyik kinyitásakor
egy cédula esett belőle a padlóra.

Felvettem.

Meglepetten láttam, hogy egy vasúti menetjegyet tartok kezemben. Hát ezt meg
miért nem dobtam ki?- villant át agyamon.

A keletbélyegző szerint 1971-ben, tehát 35 évvel ezelőtt vásároltam, el nem
árulom hány forintért.(Az inflációt ne innét tudjátok meg.)

Kezem már mozdult volna, hogy az elévült iratot miszlikre tépje, de a
cédulát elejtettem.

Mint ahogy a zsíros kenyértől már megszoktuk menetjegyem fejjel esett a
pamlagra. A másik oldal volt az írás, akarom mondani a másik oldalon írás
volt.

A cédulát felemeltem és az emlékezés villáma cikázott át agyamon. A
menetjegy hátoldalán már alig olvasható nyolc soros feljegyzést találtam.

Elolvastam.

A sorok rám felnyitott érzelmi konzervként hatottak.

Lenti, Zajda, ügyeletes tiszt, gombkészlet, posztóköpenyben futás a vonatra.
Arra a vonatra, ami nyolc hónap után először visz haza a laktanyából, két
napra.

A vonaton ültem, verítéktől csapzott háttal, fáradtan, elgyötörten. Az
ablakhoz dőlve elszenderedtem. Egy idő után arra riadtan, hogy a kalauz
rázza vállamat, a menetjegyemet kérve. A jegykezelés alatt agyamban a vonat
és a sínek közös szerzeménye kattogott.

Mikor jegyemet kezelés után visszakaptam hátoldalára nyolc sort írtam.

Az ablakon kinézve a fák már sötétben szaladtak, a fapados kupé sarkából az
öreg vaskályha jótékonyan árasztotta felém melegét.

Mire a kalauz lyukasztójával párat csettintett, már ismét az álmok mezején
jártam.

Majdnem elfelejtettem!
Azt még nem is mondtam, hogy mi volt a menetjegy hátoldalára írva.

Zúgó vonatom
Zakatolva halad
Honi táj
Tefeléd.

Ismételten
Nem kel a Nap fel
Otthon leszek én,
S ez elég.

A honvágy epigramma címet később adtam írásomnak.
Ha bele gondolok, majdnem a szemétbe dobtam életem egy darabját.

*Én itt vagyok neked*

Én itt vagyok neked,
Ha kéred itt legyek,
Én itt vagyok veled,
Ha ez erőt ad neked.

Én nem vagyok próféta,
Csak egy porszem vagyok,
De itt vagyok, ha kéred,
Ha kéred, itt vagyok.

Semmit sem kérhetek,
Hisz’ nincs mit, adhatok,
De akarom, hogy tudjad,
Neked én itt vagyok.

Én itt vagyok neked,
Hallgatom bánatod,
S mert itt vagyok veled,
Nekem elmondhatod.

S ha nem kéred, hogy itt legyek,
Egy szavadba kerül,
Akkor tudomásul veszem,
Itt vagyok egyedül.

*Öregember botorkál a csendben*
*(Dalszöveg)*

Öregember botorkál a csendben,
Az idő oly gyorsan elfutott.
Kukákat nyitogat félszeg szemmel,
Pedig ő rég sok mindent tudott.

Guberálással tengeti létét,
Szemeimből könnycsepp csorog már.
Tőle tanultam meg az ábécét,
Vén tanárom hova jutottál?

Tanár úr kérem, ez hogy lehet?
Ön végig kísért sok életet.
Hogy foglalhat el ilyen helyet,
Ki tanította a becsületet?

Rég ő volt nékem a példaképem,
Tőle tanulhattam oly sokat.
Elhittem, hogy nem csak a pénz számít,
A becsület sokkal fontosabb.

Iskolák padját koptattam bőven,
És elhittem, hogy majd a tudás,
Mit nem lehet elvenni majd tőlem,
S attól függ majd a boldogulás.

Tanár Úr én, nem tudok kérni!
Becsületből nem lehet élni!
Lopni nem tanított meg csupán.
Meg kell osztoznunk, ezen a kukán!

7.
*Te tényleg azt hiszed*

Te tényleg azt hiszed,
Kik mondják a szépeket,
Szeretnek tégedet?

Ha holnaptól nem írsz,
S ez félelmetes,
A kutya sem keres.

Te tényleg elhiszed,
Hogy majd sokra viszed,
Ha leírod a hited?

Hisz’ több ezer közül,
Ki maradandót vár,
Tán egy, ha üdvözül.

Te tényleg azt hiszed,
Hogy bárkit érdekel,
Mi volt, mit vetettél papírra?

Múlik az idő,
S azt sem olvassák el,
Mi van a sírkövedre írva.

*Időmértéktelenség*

Reggel már,
Nem csörren a vekker,
Nem hallom víg zsivaját.
Kopott Nap
Megbámul engem,
Csendben az ablakon át.

Nem érti,
Hogy mire vélje,
Szomszédja
Az ágyban maradt.
Hisz’ nem volt példa még erre,
Az elmúlt évek alatt.

Utcának a forgatagában
Emberek járnak,
Munkahelyükre sietve,
Irigy szememmel
Nézek utánuk,
Bánattól dideregve.

Időmet már
Nincs hova kössem,
Fogódzóm egy se maradt.
Életem folyik ki kezemből,
Munkának
Nélkülözése miatt.

*Üvöltő csend*

Immár egy éve, hogy üvöltő csend vesz körül,
Rozsdásodó agyam kerekeit nincs miért, járassam.
Helyem nem találom, agyam nem használom,
Lassan fehéredni kezd a szürkeállományom.

Már nincs minek, és nincs kiért,
Már nem küzdök a semmiért,
Sumákul elgáncsolt az élet,
Máig sem tudom miért.

Ketyegő bomba tetején ülök,
Mely egyre hangosabban ketyeg,
Köröttem süket árnyak járnak,
Nem tudom, meddig lehetek veletek.

Sokszor már magam sem értem,
Hogy ép elmével nem tehetek semmit,
Hogy az élettől miért csak ennyi jutott,
S nem kaphattam többet, csupán ennyit.

Agyamnak feladatot nem adnak,
Agysejtjeim lassan elsorvadnak,
Úgy tűnik részemre nincs sehol se hely,
Még nem az agyamat veszítettem el.

Néha úgy érzem magam, mint festő,
Ki vásznára festékét nem kenheti,
S művei festése helyett idejét
Képkeretezéssel tengeti.

Csak egy hajszál, mit láthattok belőlem,
Hajamnak többi szála már parlagon hever,
Életem ménese immár szerteszaladt,
Paripáimból csak egy patkószeg maradt.

*Édesanyám kisházában*
(Dalszöveg)

Édesanyám kisházában
Jaj de boldog voltam.
De aztán a nagyvilágba
Én elcsatangoltam.
Láttam házat és palotát,
Ma sem tudom annak okát,
A világot miért jártam.
Édesanyám kisházánál
Szebbet nem találtam.

Tudod anyám a nagyvilág
Csavargója lettem.
Édesanyám azt a házat
De nagyon szerettem.
Öreg hárs állt a ház előtt,
A kerekes kút mellett,
Odamentem búslakodni,
Hogyha sírnom kellett.

Haza jövök édesanyám,
Szívem haza húzott.
Süssél nekem friss kalácsot,
Ahogy csak te tudod.
Ne tudd meg szívem bánatát,
Érzem kalácsod illatát.
Édesanyám haza jövök,
Haza jövök hozzád.

Itt járok a kertek alatt,
Mindjárt haza érek.
A csavargó élet miatt
Bocsánatot kérek.
Keresem az édesanyám,
De már nem találom,
Azt mondták, hogy keresselek,
Majd a túlvilágon.

Bolyongok a temetőben
A sírhantod mellett.
Átkozom az életemet,
Miért csavarognom kellet.
Az öreg hárs sem segít immár,
A kerekes kút mellet,
Ott ahol búsulni szoktam,
Hogyha sírnom kellett.

*Pajzánkodó locsolkodó*

Húsvét hétfőre virradtunk,
Bár tudom, hogy vártad,
Nem akarom, hogy meglocsolj!
Csak azt kiabáltad.
De én úgy meglocsoltalak,
Ahogyan akartad,
Bugyogód elázott volna,
Ha lett volna rajtad.

Ha már egyszer erre jártam
Bejöttem locsolni,
De ameddig ideértem
Elfogyott a kölnim.
Most csak mással locsolhatok,
Hiszen nincs más dolgom,
Tudom, hogy másra gondoltál,
De porzik a torkom.

Nagyot sikított a Marcsa,
Mikor meglocsoltam.
Nem vagyok ijedősfajta,
Extázisban voltam.
Ő a locsolásom elől
Nem is nagyon ágált.
Most tudtam meg, én vettem el
Az ártatlanságát.

Esteledik húsvét hétfőn,
Már sok nyuszit láttam,
Hogy hozzád is elérkezzek
Már csak arra vártam.
Kissé imbolyog a talaj,
Te miért vagy ketten?
Elmondanám, miért jöttem,
De elfelejtettem.

*Húsvéti nyuszivers*

Tapsifüles nyuszimamák
Dolgoznak napestig,
Vén Kotkoda tojásait
Mind pirosra festik.

A szorgalmas nyulcsapatot
Pici csibék nézik.
Minek ennyi pirostojás?
Egyre csak azt kérdik.

Közeleg a húsvét napja,
Most nincs lustálkodás,
A gyerekek várnak minket,
Kell sok pirostojás.

Nagy a világ, sok a gyerek,
Van sok nagyon szegény.
Azokra is gondolni kell
A húsvét ünnepén.

http://www.verslista.hu/irasok/index.php?ki=geisz1.txt&nev=geisz