Néha legszívesebben megölnénk X-et… De miért nem tesszük meg? Mert emberek vagyunk. Talán azért, mert azt hisszük, urai vagyunk bizonyos ösztönöknek és ezt az illúziót igyekszünk fenntartani. De azt is mondhatnánk, hogy egymás életét, az élethez való jogát tiszteljük annyira, hogy nem oltjuk ki. (De az állatokét már nem…) Vagy csak a törvénytől való félelem fékez meg?
Honnan jön az a vágy, hogy ölni akarunk, és mi az, ami mégis megakadályoz ebben? Miben különböznek tőlünk azok az emberek, akikben ez a fék nincs meg? Mik az indíttatások: harag, unalom, féltékenység, pénzéhség, hatalomvágy…? És végül: mi sodorhat az öngyilkosság felé?
Egy kora reggelen vetődtek fel bennem ezek a kérdések és úgy döntöttem, utánuk járok, már amennyire időmből, türelmemből és képességeimből telik. Amire rájöttem e párnapos kutatás során, az az, hogy a gyilkolásról nem illik beszélni. Sokkal kisebb publicitása van a gyilkosságnak, mint az öngyilkosságnak. Ez utóbbit mintha nem tekintené olyannyira bűnnek a média és a közvélemény (ha nem nézzük pl. a keresztényeket). Az öngyilkos szánalomra méltó és gyenge, míg a gyilkos félelmet és ellenséges érzelmeket vált ki.
A másik dolog, amire rájöttem, hogy az agresszió a legmegfelelőbb kiindulópont…

Az agresszió gyökerei

Evolúciós magyarázat

Az agresszió elsősorban a hím nemhez kötődő jelenség, amely a partnerért folytatott versengés eredményeként jelenik meg. (A nőstényeknél is létezik valamiféle agresszió – pl. az anyai – , de ez jóval kevésbé kihangsúlyozott, mint a hímeké.)
A viselkedés evolúciós központú megközelítése azt mutatja, hogy a fejlődés bizonyos szakaszaiban a férfiaktól olyan viselkedésmintákat várhatunk, melyeket a főemlősök fejlesztettek ki a történelem előtti korban. Amikor szűkös forrásokért – pl. a nőstényekért – zajlik a versengés, akkor elkerülhetetlen a konfrontálódó viselkedés, esetenként pedig a súlyos erőszak.
Ez a “fiatal hím szindróma” (Wilson és Daly, 1985) néven emlegetett viselkedésmintázat részben a hajdani evolúciós nyomás következménye, részben pedig az ilyen mintát kiváltó helyzetekre adott válasz. A viselkedés minden férfi génjeiben kódolva van…
Daly és Wilson felmérései szerint a vetélytársak likvidálása elsősorban “férfiügy”. Az is nyilvánvaló, hogy a gyilkosságok előfordulása és a nemi aktivitás életkori szakasza egybeesik. Látszat vagy megjelenés, és státus körüli konfliktusok erőszakos összeütközésekké alakíthatják az egyszerű hétköznapi eseményeket.
De miért következik be a gyilkosság, miért nem elegendő az agresszivitás ritualizált demonstrációja? Erre a kérdésre még nincs igazán jó válasz. Amerikában például könnyű fegyverhez jutni; máskülönben az agresszió csak verekedés és ordítozás formájában jelenik meg.

Pszichoanalitikus magyarázat

Freud szerint a halálösztön, más néven a Thanatos felelős a gyilkolási kedvért. Szerinte az élet bizonyos szempontból a halálhoz vezető út, és az emberek (tudattalanul) arra vágynak, hogy visszatérjenek abba az élettelen állapotba, ahonnan jöttek.
Itt áll az a tény is, hogy az emberi sejtekben bizonyos körülmények között megjelenik egy aktív, gének irányította öngyilkossági folyamat, az apoptózis (Kerr és Harmon, 1991). A sejthalál-mechanizmus láthatóan a legtöbb sejtünkben benne van (Hopkin, 1995). Ebből következik, hogy a testnek, amelyben a személyiség lakozik, valóban a halál a végső célja.
Az agresszió pedig a halálösztön egyik aspektusa. Freud azt gondolta, hogy az emberek eredendően agresszívak. Az agresszió nem alapvető drive, hanem a halálösztön akadályoztatásából fakad. Tehát ha az Eros (életösztön) gátolja a halálösztön kifejeződését, a feszültség továbbra is fennáll, és az energia felhasználatlan marad. Ez az energia a mások elleni agresszív és destruktív cselekvésben juthat kifejeződésre. Vagyis a pszichoanalitikus megközelítés szerint az agresszív viselkedés az öndestrukció vágyának kifelé fordulása.
A pszichoanalitikusok mellesleg azt tartják, hogy a sebészet az a foglalkozás, ami lehetőséget ad az elfogadhatatlan agresszív energia szublimálására (az elfogadhatatlan ösztönkésztetés társadalmilag elfogadható útra való terelésére).

Kognitív magyarázat

Különböző modellek állnak rendelkezésünkre az agresszív viselkedések elsajátításához:
– A viselkedést, mint lehetőséget sajátíthatjuk el megfigyeléses tanulás során (televízió, akciófilmek, élő példa).
– A megengedett, sőt jutalmazott agresszió megfigyelése elősegíti annak az attitűdnek a kialakulását, hogy a konfliktusok rendezésének megfelelő módja az erőszak. Ezt nevezzük behelyettesítő megerősítésnek.
Kísérletek is megerősítették, hogy az agresszív modell látványa fokozza a megfigyelők agresszióját; sőt ismételt látványa érzéketlenné tesz az emberi szenvedés következményeivel szemben. Egy washingtoni rendőrfőnök észrevétele: “Amikor erőszakos cselekményt elkövető fiatalokkal beszélek, általában semmi megbánást nem tanúsítanak – egyszerűen nem érzik, hogy amit elkövettek, morálisan helytelen.”
Az erőszakra adott érzelmi reakcióink kioltódásával az áldozattá válást – és mások áldozattá tételét – az élet természetes velejárójának fogjuk tekinteni. Ez a deszenzitizációs jelenség nem kecsegtet sok jóval a társadalom számára.
Megargee beszél a túlkontrollált agresszorokról: azokról, akik agressziójukat erősen legátolják. Az ilyen emberek ritkán “engedik ki a gőzt”, és nem hagyják érzelmeiket kifejezésre jutni még akkor sem, ha provokálják őket. Idővel azonban érzelmeik addig halmozódnak, amíg nem lehet többé korlátozni azokat. Az agresszió levezetése éppen a túl sok energia felhalmozódása miatt igen brutális lehet. Ironikus, hogy az utolsó provokáció gyakran valami semmiség, ám “az utolsó csepp a pohárban”. Az agresszív epizód lezajlása után pedig hajlamosak visszatérni a passzív életvitelhez.

Biológiai magyarázat

Az androgén hormonok “maszkulanizálják” (“férfiasítják”) az idegrendszert, s feltételezik, hogy ez hat az explorációs viselkedésre és az agresszióra. De ehhez előbb az idegrendszert ért bármiféle hatásnak át kell haladnia megismerő folyamatok szűrőjén, és csak azután jelenhet meg a viselkedésben (Reinsch, 1981).
A születéskori hormonszint is összefügg az agresszív viselkedéssel, de ez csak a fiúgyermekek szervezetében figyelhető meg: a tesztoszteron és a progeszteron bátorságot eredményez, a magasabb ösztradiolszint viszont félénkséghez vezet.
De talán ennél fontosabb a tesztoszteron pillanatnyi szintje, ami főként az antiszociális viselkedéssel függ össze. Börtönben történt vizsgálatok (Dabbs, 1987) is bizonyították ezt az összefüggést. Ez a hatás erősebb az alacsonyabb társadalmi-gazdasági státusú férfiak esetében. A magas státusúaknál a biológiai hatást valószínűleg felülírja a szocializáció: arra nevelték őket, hogy kerüljék az összeütközéseket és vessék alá magukat a tekintélyeknek.
Nem árt tudni, hogy a testépítők által igen kedvelt szteroidok rokonságban állnak a tesztoszteronnal. Egyéb mellékhatások mellett az egyik az agresszió; nagy mennyiségben történő szedésük mellett dühkitörések jelentkezhetnek. Például egy megtörtént eset: “Egy 21 éves férfi egyszer ököllel ütött meg valakit a bevásárlóközpont előtt, mert az illető csúnyán nézett rá.” (Miami Herald)

Szociálpszichológiai magyarázat

Szociálpszichológiai elméletek szerint több befolyásoló tényező is van, mint például az anonimitás, az egyéniségvesztés csoportban, a zsúfoltság, és az engedelmesség.
Ha a személyek egyénenként kevéssé azonosíthatóak, az agresszív cselekedetek valószínűsége megnő. Zimbardo kísérletében (1970) egyetemi hallgatónőknek egy másik lánynak kellett elektrosokkot adniuk. A kísérleti alanyokat két csoportba osztották: az egyikben nagy köpenyben és csuklyában voltak, a másik csoport pedig csak névtáblát kapott. Az első csoport tagjai kétszer annyi elektrosokkot adtak. Tehát a névtelenség lebontja a hétköznapi élet szokásos korlátait.
Leon Mann (1981) figyelte meg az öngyilkosságba csalogatás jelenségét. Ilyenkor egy csapat ember bíztatja az öngyilkosjelöltet, hogy vessen véget életének. Ilyet egy egészséges pszichéjű ember egymaga nem tenne meg. A csoporthangulat elősegíti az egyéniségvesztést; valamint a sötétség és az esemény ismétlődése is támogathatja az efféle felbujtást.
A zsúfoltság is növeli az agressziót. Calhoun (1962) egy 48 tagú patkánycsoportnak lehetővé tette, hogy egy meghatározott térben folyamatosan szaporodjanak, és megfigyelte a populáció növekedésére adott reakciókat. A következmények között szerepelt a megnövekedett agresszió és az utódok megölése is. (Ennek fényében levonhatjuk a következtetést a nagyvárosi bűnözéssel kapcsolatban.)
De talán az egyik legmegdöbbentőbb szociálpszichológiai kísérlet Milgramé (1963): a kísérleti személyeknek csupán 12,5%-a nem volt hajlandó halálos áramütést adni egy másik embernek. Azt hinnénk, hogy épelméjű emberek még tekintély parancsszavára sem okoznának fájdalmat társaiknak, nemhogy megölnék őket; ennek megjóslásában annak idején még a maguk pszichológusok is tévedtek…

Az öngyilkosságról

Azt mondják, az öngyilkosság önmagunk ellen fordított agresszió. Több magyarázat is rendelkezésünkre áll.
A freudi elmélet az öngyilkosságot egy másik személy meggyilkolására irányuló tudattalan vággyal hozza összefüggésbe.
Újabb elméletek szerint egyszerűen csak általános gyilkolási dühből származik. Összehozzák még elvesztett önbecsüléssel, valamint mély depresszióval is. Depresszió esetén érdekes módon a gödörből való kimászáskor történnek az öngyilkosságok; ez azért van, mert a gödör alján teljesen tehetetlen és cselekvésképtelen az ember.
Régebben divatja volt a rituális öngyilkosságoknak is. Japánban a becsületét vesztett harcos harakirit követett el magán: nyilvánosan felvágta a hasát és kiontotta belső szerveit. Indiában a megözvegyült asszonyok úgy fejezték ki mérhetetlen gyászukat, hogy rávetették magukat férjük halotti máglyájára, így önmagukat is feláldozták. Régi európai arisztokrata körökben pedig nem volt szokatlan, ha valaki egy társadalmilag elfogadhatatlan viselkedést követően agyonlőtte magát.
Felvetődhet az a kérdés, hogy hajlamosak-e bizonyos típusú emberek az öngyilkosságra. Annyit biztosan tudunk, hogy az iparosodott országokban és a nők körében gyakoribb az öngyilkossági kísérlet. Mégis a férfiak “sikeresebbek”, mert ők durvább és biztosabb módszereket alkalmaznak. A nők sokszor inkább csak “üzenni” akarnak valakinek ezzel a kétségbeesett tettel.
A tizenéves öngyilkosok 50%-a felbomlott családot tudhat a háta mögött. A tipikus öngyilkos kamasz nem fogja fel a halál természetét, s ezért az öngyilkosság számára valamiféle segélykiáltás vagy bosszúállás a világon. (Talán azzal a logikával, hogy könnyebb magam megölni, mint az egész világot.)

Végszó

Szót ejtettem az ölésről, vagyis a gyilkosságról és az öngyilkosságról. Viszont kimaradt az élni hagyni kérdése. Sok mindent jelenthet ez: megkegyelmezni valakinek, megvédeni valakit a gyilkostól, megakadályozni az öngyilkosságot, rábeszélni az illetőt az életre… Valamint nyitott kérdés maradt az is, hogy miért (ön)gyilkol az ember, illetve miért szeretne. Úgy érzem, hogy az igazi indíttatás még mindig nincs meg. Bármennyit gondolkodom rajta, csak a frusztráció jut eszembe. Frusztráció és az abból eredő harag. Ha elégedetlen az ember bizonyos körülményekkel, és nem tudja megváltoztatni azokat, akkor frusztrált lesz. Introvertáltabb személy esetében ez a haraggal és kétségbeesettséggel telített érzés öngyilkossághoz vezethet, míg az extrovertáltabb személy a környezetre vetíti ki az agresszióját. A kérdés csak az, hogy ezt az agressziót mennyire hagyjuk elszabadulni… Talán ezt a negatív energiát kéne megtanulnunk pozitívba átfordítani, és egy értelmesebb, kreatívabb, mérgezett gondolatoktól mentes életvitelt kialakítani. Utópia?

Forras: http://barb.uw.hu/irasok/olni.html